|
2008. november 05. |
Volt egy álma...
|
 Mielőtt indulnék szavazni, még visszanézek, és tétovázom. Nézem
nagyapám képét, ahogy áll fáklyával a kezében, fehér csuklyában a
lángoló kereszt előtt a haverjaival. Apám nem hagyja levenni a képet.
Ideje elköltöznöm ebből a házból. Elmentem és szavaztam.
A tétovázásom nem annak szól, hogy kire adom a voksomat. Azt már régen tudom. Tudom, hogy kell a változás és ez esetben, nem számít a bőrszín. Sokkal inkább amiatt, hogy fel merem e vállalni a család előtt. Apám, bár Ő már visszafogottabb, de büszke nagyapám ténykedésére. Már nyíltan nem szidja a feketéket, csak a hasonszőrű haverjaival a kocsmában beszélget a régi „szépidőkről” mikor a „niggerek” még tudták hol a helyük. Persze az afro-amerikai kollégáinak meg előre köszön, és jókat beszélget velük ebéd közben.
Bedobtam Állok a szavazófülkében és bedobok egy papírt, fehéret, rajta egy fekete kereszt. Bedobtam és megtörtént. Rajtam már nem múlik, én megtettem amit kellett. Hiszek benne, hogy rajtam kívül sok honfitársam is így cselekszik és képes végre túllépni az apai, sőt a nagyapai örökségen.
A közvélemény kutatások elemzői tartottak az apám féléktől, hogy másként szavaznak, mint ahogyan előzetesen nyilatkoztak. Én nem féltem ettől, mert tudom, hogy a hozzá hasonlóak ideje lejárt, nekem lett igazam.
A szüleim sörrel a kézben ülnek a televízió előtt, percről percre követik az eseményeket. A szobámban a neten figyelem a szavazás állását. A gép automatikusan frissít, én pedig csomagolok, tényleg ideje költöznöm. Döntöttem. Megmondom kire szavaztam.
Felhallatszik apám káromkodása, alig bírom visszafojtani a röhögésem, és azt az érzést, hogy a szemébe mondjam a véleményem.
Megtettem Lemegyek a lépcsőn. Két táskában elfér amit vinni akarok és megtölti a házat amit itt akarok hagyni. Ránézek apámra, nem kell semmit mondanom, tudja, látszik a szemében. Azt is tudja, hogy megyek és azt is, hogy vesztett. Ő és a hasonló gondolkodásúak vesztettek, de az országunk és a világ nyert.
- Kérlek nagyapád képét ne vidd el.- kér megtörten.
- De viszem, emlékbe, mert ez már történelem.
Megcsókolom anyámat, kilépek a családi házból, kezemben nagyapa képe. Visszanézek a sarokról, nézem a fehér házunkat az előtte lobogó nemzeti zászlót és tudom, tényleg ki kellett költözni.
Joe Black
|
