|
2007. december 23. |
|
Ghymes karácsony
|
 Megeszik-e a napot a farkasok? Mennyire siet a Jézuska? Fontos-e a "Hentes" felirat? És egyáltalán, észrevesszük-e az orrunk előtt lévő csodákat? A Ghymes Együttessel beszélgettünk.
A Ghymes együttes 1984-ben alakult hagyományos táncházi zenekarként. Két törzstagja, Szarka Tamás és Szarka Gyula kreativitása azonban többre hivatott - mára a
tradiciókból táplálkozó, ám modern üzenetet hordozó "Ghymes-zene" sok tízezer rajongót vonzott köréjük.
December elején új, karácsonyi lemezzel jelentkeztek Mendika címmel, mely
két hét alatt aranylemez lett. 2005-ben az Artisjus az Év Produkciója díjjal tüntette ki koncertjüket, most pedig a zenekar történetének eddigi legnagyobb fellépésére készülnek:
december 26-án este fél nyolctól a Papp László Budapest Sportarénában tartják szokásos karácsonyi koncertjüket. A koncerten természetesen ízelítőt kapunk a legújabb lemez anyagából,
és a karácsonyi misztérium elmesélésében segítségükre lesz Pápai Erika színművésznő, a Zuglói Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa, valymint Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes.
December végén mindenkit elfog a karácsonyi hangulat. Nektek mit jelent a karácsony?
 Vajon ennyire siet a Jézuska?
Sz. Gy.: A gyerekkor az, ami izgalmassá tette. Később, mint ahogy most az én gyerekeim, mi se szívesen vettük tudomásul, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyt. Jó meghosszabbítani a gyerekkort, jó hinni a mesét.
Ezt próbáljátok átadni karácsonyi koncerten?
Sz. T.: Hét éve szervezünk-rendezünk karácsonyi koncertet. Az ötlet 17-18 évvel ezelőtti, akkor játszottunk először karácsonyi műsoron belül karácsonyi dalt. Aztán mindig lett egy-egy karácsonyi dal a lemezeken, így lett hat-hét belőlük. Sokan mondták, hogy összemásolják őket egy CD-re, és karácsonyeste ezt hallgatják. Gyula mondta, hogy miért ne csinálhatnánk egy egész lemezt? És csináltunk egy egész lemezt, ami hál’ Istennek aranylemez lett két hét alatt. De a zenekar életében most a legfontosabb a december 26-i dátum, merthogy életünkben először a Papp László Sportarénába megyünk játszani, és nemcsak megzenésítjük, hanem versben, prózában is megszólal majd a szálláskereső Mária története.
A vallásos motívum visszatérő a szövegeitekben. Van kimondott célotok ezzel, mondjuk hogy ezt közelebb vigyétek a hitet az emberekhez?
Sz. Gy.: Gyerekkorunkban nem igazán gyakorolhattuk a vallást, mert tanítógyerekként nem járhattunk templomba. Nekünk a templom ugyanolyan zárt dolog volt, mint Magyarország ahová nem mehettünk el. Lehet, hogy tudat alatt ezért is jelennek meg ezek a dolgok.
Sz. T.: A misztikája maradt meg bennünk, mert ki voltunk belőle zárva. Ha néhanap mégis bejutottunk egy templomba, akkor nekünk varázslatosabb volt, mint annak, aki naponta bejárt. A történet, amit december 26-án megzenésítünk minden embernek rengeteget adhat, tanulságot és bizalmat, reménységet a jövőre. Nekünk meg dolgunk, hogy ezt adjuk.
Miről szól Mária szálláskeresése?
Sz. T: A történet mellett egyik vallás gyakorlója vagy nem gyakorlója sem mehet el, merthogy ez rólunk, emberekről szól; a születésről, ahol minden kezdődik. Az, ahogyan Mária elindult a csodát, az újat hordozva a méhében, és hatalmas félelmek közepette menekült, a mai napig megtörténik. Meggyőződésem, hogy folyamatosan küszködött azzal, mihez kezdjen a gyermekével, miközben menedéket keresett. Ahogy a ballada mondja „a szoknyád eleje rövigyedik, a hátulja meg hosszabogyik”, mert a szülés központi a nő életében, ez az első, megfellebbezhetetlen csoda.
A születés csodájához viszont egy befogadó világ kell.
Sz. T.: Mária hozzánk, emberekhez kopogtat be évről évre; szegényekhez, gazdagokhoz, okosakhoz, butákhoz, egyszerűekhez, komplikáltakhoz. És mi nem engedjük be például azért, mert várjuk a csodát.
Nem hisszük el, hogy ott van az ajtónkban?
Sz. T. Pedig ott van, és bekopogtat. És azt mondjuk, nem, te ne gyere be, mert mi a csodát várjuk. Azt mondja a kovács, ami hátborzongató például, hogy nekem most nincs is időm, mert szögeket csinálok. És aztán jön a nagy megbánás, amikor azt mondjuk, hogy ha tudtam volna, beengedtem volna. Na pontosan erről van szó, akkor tudjuk ezt kivédeni, ha alapvetően befogadók vagyunk, mert be kell engedjük magunkhoz azokat, akik bekopogtatnak hozzánk.
Sz. Gy.: A helyzet az oda kell figyelni egymásra, és ez ma még hatványozottabban érvényes. Ma végképp nem figyelünk egymásra, mert nincs időnk, mert rohanunk, mert készülünk a karácsonyra.
Sz. T.: Ezért nincs karácsonyunk, mert készülünk rá.
 Oda kell figyelni egymásra
Táncra perdül a hegedű
Most, hogy nőnek a koncertek, hogyan tudjátok megtartani a közönséggel a szoros kapcsolatot?
Sz. T: Én személy szerint a mai napig boldogan leülnék a közönség minden egyes tagjával beszélgetni és kávézni. De ha ezt most elhatároznám, akkor soha életben már egy hangot le nem írhatnék, mehetnék nyugdíjba és mehetnék beszélgetni. Ezt azok, akik hatalmas szeretettel halmoznak el minket, nehezen értik. Mi ugyanúgy meghalunk a koncerten, mint tíz évvel ezelőtt. Ha este játszunk, én már délután nem vagyok nyugodt és egyre fölfokozottabb hangulatba kerülök, kezdés előtt félórával istenigazából már meg sem hallom, hogy hozzám szólnak - koncert végén pedig dadogok, szédülök.
Sz. Gy: Mi pont azért vagyunk ott, hogy kibeszéljük magunkból a koncert alatt azt, amit szeretnénk. Azt gondolom mindenki azért jön oda, de előtte és utána már nem vállalunk felelősséget magunkért, ami a koncerten van, azért viszont igen.
Táncház-zenekar voltatok annak idején. Viszont nem emlékszem rá, hogy láttalak volna titeket valaha táncolni.
Sz. Gy.: Mi elsősorban zenészek vagyunk. Egyébként szerettem táncolni, tudtam a mezőségi táncrendet, vagy a székit szoktuk táncolni.
Sz. T.: Én úgy veszem észre, hogy a koncerten gyakorlatilag az összes pörgősebb számot végigtáncolom, tehát ott van a tánc is. Egyébként végig ott voltunk mellette, én ’78-tól 2000-ig, 22 évig kísértem tánccsoportokat, úgyhogy sokkal többet tudunk a táncról, mint azt tudatosítjuk. Akkor döbbenünk rá, amikor táncosokkal dolgozunk, hogy minden lépést ismerünk. Számtalan koreográfussal dolgoztunk már, és a táncház-zene ugye a táncháznak az egyik fele. A másik fele meg a tánc.
És a közönség tánca?
Sz. T.: Az a csoda maga, hát kell attól jobb, mint együtt táncra perdülni?
Sz. Gy.: Igazad van, az a legszebb tánc, amit a közönség táncol, mert az a legönkéntelenebb, az nincs megkoreografálva, arra senki nem kényszerít.
A gyerekeitek táncolnak? Vagy zenélnek?
Sz. Gy.: Igen, az én lányom orgonál, a fiam hegedül, de a Tamásé is.
Jó példa van előttük.
Sz. T.: Hát, példa… Mi se azért játszunk hangszeren, én nem azért hegedülök, mert annyira akartam, hanem a szülők döntötték el. Egy hat-hét éves gyerek nem tudja, hogy ő hegedülni akar. Itt a szülők felelőssége bizony nagy, mert ha valaki 19 éves korába akar elkezdeni hegedülni, mert beleszeret, az már késő, akkor már elment a vonat.
Sz. Gy.: Sok embernek kellene zeneiskolába járnia, hangszeren tanulnia. Nem az a lényeg, hogy ő zenész legyen, hanem az, hogy közelebb kerüljön a zenéhez. Azoknak a gyerekeknek, akik több évet énekeltek az iskolában, mindenképpen köze lesz a zenéhez, és ha megszólal a Bartókon egy komolyzenei mű, akkor nem fogja rögtön átnavigálni egy másik csatornára, hanem azt is meghallgatja.
Sz. T.: Így jutnak közel a minőséghez. Mert azt, hogy mi a minőségi muzsika, csak mi mondjuk ki, a közönség és a zenészek együtt. Meggyőződésem, hogy ha holnaptól senki nem fogna hangszert a kezébe, és senki nem dúdolná el magát fürdőzés közben, akkor egy idő után az élőzenére sem lenne szükség. De a tendencia pont fordítottja ennek, az élőzene egyre hangsúlyosabb. Ki van már írva, hogy hoppá, élőzene van, drágábbak a jegyek, mert többet ér, több embert várunk, mert most fog megszületni a színpadon a valami.
Ott van az orrunk előtt
A zenétek nagyon pozitív tartalommal tölti meg a magyarság fogalmát, miközben mostanság sokféle tartalommal próbálják azt megtölteni, és erre rendkívül nagy is az igény.
Sz.Gy: A magyarságunk mindig fontos volt nekünk. Vannak olyan csoportok, akik meglovagolják az aktuális témákat, akik szeretnek ebből üzletet vagy politikumot csinálni. Nagyon rossz, ha azt érezzük Magyarországon, hogy még mindig szégyen kirakni a magyar zászlót, de azt sem szeretem, ha valaki a mellét döngeti, hogy ő magyar és közbe nem csinál semmit. Igazából mindenkinek tudni kell az identitását, azt, hogy egy normális és természetes módon, itt ebben az országban és a határon kívül, miért magyar és miért kell magyarnak maradnia. Ezt a nyelvben, ezt a dalban, a munkájában kell kifejeznie.
Magyarországon, különösen a fiataloknak nagyon nehéz megtalálni az identitást, mert felnőttünk egy olyan időszakban, amikor ennek nem, vagy egészen máshogy volt szerepe.
 Meglátni a nyilvánvalót
Ez is akkor egy kicsit olyan, ami ott van az orrunk előtt…
Sz. T: Igen, de el kell mennünk ahhoz, hogy haza tudjunk jönni.
Emlékszem, régebben mennyire meg voltatok hatódva és lepődve attól, hogy mennyien szeretik a zenéteket. Mi lesz most a Sportarénában, ha kimentek a színpadra és rengetegen lesznek? Még mindig meg vagytok lepődve?
Sz. Gy: Ó, már nem…
Már nem?
Sz. Gy: Dehogynem, hát hogyne, hát azért csináljuk ezt a koncertet, mert…
Sz. T: …szeretnénk meglepődni.
Hámori Hanna (csakjohirek.hu)
|
|
