|
|
|
1999. november 30. |
Karácsony poroltóval
|
Ilyenkor, év vége felé mindig eszembe jut az első karácsonyi ügyeletem. Talán ez az egyetlen olyan ünnep az évben, amikor az ember lelke mélyén
egy picit várja, hogy minden nagyobb zökkenő nélkül, békességben,
csendességben, meghitt pillanatokkal teljenek a napok. Nekem különösen
érzékeny „pontom” ez az ünnep, és bevallom, majd meghaltam, hogy most
nem lehetek otthon.
Kórházban Karácsonykor is kevés az esély az eseménytelen csendes órákra… Szenteste egy fulladásos beteghez hívtak az intenzív osztályra, hirtelen rosszabbodott az állapota. Szóltak, hogy „nagyon fullad”. Aznap este egy rutinos, idősebb nővérke volt éjszakás, és ha ő így fogalmazott, hogy „ ez a beteg igen hörög” – na akkor futás… Karácsonyi idillemet, az adventi koszorút ott hagytam meghitt hangulatban, égő gyertyákkal… Menet közben arra gondoltam, már intubálni és újraéleszteni kell mire kiérek… Ezen gondolkoztam, és tudom, ilyenkor egy-két perc azért sokat számít. Legalább egy órát foglalkoztam vele, mire valamennyire jobban lett, aztán pedig – mint aki jól végezte dolgát – leültem a nővérekkel beszélgetni.
Az egyik beteg jött szólni, hogy füstöl az orvosi szoba! Rohanvást vissza, jött a rendész is, aki a – két héttel korábban tűzrendészetileg leellenőrzött – négy darab készülékből kettőt talált üzemképesnek. Azt a kettőt vitézül forgatta, mert mindenhová jutott belőle a tizenkét íróasztalos orvosi szobába. Rengeteg hivatalos irat, kórlap, és az összes kolléga munkaruhája benn volt. Utána mindenki civilben volt kénytelen dolgozni az eset utáni első munkanapjukon.
A poroltót addig nem láttam „üzemelni”. Hihetetlen mennyiségű, lisztnél is finomabb por borított mindent, volt amit centi vastagon.
Amikor a tűzoltók kiértek, még mindig átláthatatlan vastag füst gomolygott kifelé a szobából. Rátermettségüknek köszönhető, hogy reflexből nem nyomták befelé azonnal a vizet, hanem szétkapták az íróasztalokat és kinyitották az ablakot. Ez volt a második szerencsém, az első pedig az, hogy a koszorú körül felhalmozott papírok nem kaptak lángra érdekes módon, csupán a finom porréteg borította őket.
A hatóságok távoztával felhívtam a főnökömet, és Karácsony Szentestéjén Határozott hangon, röviden, lényegre törően közöltem Vele: „Professzor úr, felgyújtottam az orvosit!” Meglepődött, de nem sokat tétovázott, nem dühöngött, hanem bejött. Segíteni. Átjött még két másik osztály ügyeletes orvosa (nők), akikkel begyűjtöttük a porszívókat, hogy a lisztfinomságú port feltakarítsuk.
A fulladásos beteg után akkor este - porszívózás közben – hoztak egy friss infarktusos beteget. Nekem újból menni kellett, így a főnököm a kollégákkal eltakarította a nagyja romokat, én pedig elláttam az intenzíven az infarktust.
Az összes utcai ruhám elviselhetetlen bűzt árasztott, valamint vastagon állt rajta a poroltó pora. Felhívtam azzal a családomat, hogy hozzanak nekem ruhát, mert nem tudok miben hazamenni. De hozzák el a bivaly erős porszívónkat is.
Szegények, hozták a váltás ruhát: cipőtől kezdve a legkisebb darabig mindent. Jött velük a párom is. Utólagos elmondásuk szerint abban a félórában amíg beértek szólni nem mertek egymáshoz, annyira nem tudták, mi várja majd őket
Hajnal kettőig takarítottunk mindnyájan.
-- Nem volt számonkérés, szemrehányás. Elmeséltem az elején a történteket, aztán mindenkinek szereztem szájmaszkot, hogy azt a sok szállongó port ne lélegezzék be és felvettük a már poros orvosi köpenyeket. Elmesélték, Ők hogy jöttek, mi maradt otthon félbe, nem is tudom. Érezni lehetett. Azt magyarázat nélkül úgyis tudják, hogy sosem csinálnék ilyen mértékű kitolást soha, senkivel.
Abban az évben a karácsonyfa-díszítés egy napot késett. Mondhatná más, hogy micsoda balszerencse, milyen rettenetes lehetett nekem a szeretet ünnepe, de nem így volt.
A történések ellenére nekem szép volt! Mert nekem a szeretetről szólt! És mi más lenne a szeretet, ha nem az, hogy amikor mások a fenyőfák meghitt fényében ünnepelnek együtt, akkor a családom minden számonkérés, feszültség, megrovó pillantás nélkül segít nekem egy ilyen kritikus helyzetben?
Onnantól kezdve a nálunk is kötelező tűzvédelmi oktatások „lelkes” látogatója lettem. A kollégák is megkülönböztetett figyelmet gyakoroltak irántam, ugyanis ezt követően minden évben a tűzvédelmi oktatásról szóló naplót velem pirossal íratták alá…
Amikor a füstöt megláttam, először arra gondoltam: „te jó ég, mennyi kölcsönt kell nekem fölvennem kezdő orvosi fizetésemre ahhoz, hogy a kárt kifizessem?!”
De dupla szerencsém is volt ebben a szerencsétlenségben. Az egyik az, hogy nem égtek el iratok, leletek. A másik pedig az, hogy elég volt kitakarítani és az íróasztallapot kicseréltetni, amin porrá égett a koszorú.
Ugyanis akkor már egy éve épült néhány méterrel odébb az új Belgyógyászati Tömb épülete, ahová két héttel később kompletten átköltöztünk! Ezért nem kellett kifestetnem az orvosit.
Anita
|
|
|
|
