|
|
|
1999. november 30. |
Kis barátom Fifi kacsa
|
Mi jut eszünkbe egy kacsa láttán azon kívül, hogy hápog, pocskol ha vizet talál és hogy milyen finom a húsa? Gondolunk-e arra, hogy vajon képes-e az emberhez kötődni, ragaszkodni, ha szeretettel, odafigyeléssel gondoskodunk róla?
Lakótelepen nőttem fel, így gyermekként hiába vártam Húsvétkor az élő nyuszit, kiskacsát a gépsoron csomagolt csoki „rokonok” helyett. Felnőtt fejjel talán a saját vágyaimat akartam beteljesíteni, amikor megleptem a családom néhány tollas aprósággal, Húsvét előtt pár nappal: két csibével és egy kiskacsával állítottam haza. Kora tavasz lévén igen hűvösek jártak még, ezért egy száz literes akváriumot rendeztünk be nekik az üvegezett verandánkon. Szerettük, óvtuk őket. Néhány héttel később az udvaron elkerített területet vehettek birtokba egy helyes kis ólacskával, amit mi magunk fából készítettünk nekik. Az ünnep elmúlt, de a tavasz, a természet ébredése, új energiával, örömmel töltött fel minket, amiben külön öröm volt a lányom és a férjem számára is az udvaron kapirgáló, csipegető kis jószágok látványa.
Gyorsan nőttek, szépen betollasodtak mind a hárman. A két kiscsirkéből hatalmas kakas lett, a sárga kacsából pedig egy szép gácsér. Békésen meg voltak egymással a kétféle tollasok – egy darabig. A két kukori időről-időre egymásnak támadt rendes kakashoz illően, de aztán odáig merészkedtek, hogy a ház nagy becsben álló kis tacskóját több esetben is űzték, kergették, utolérve pedig jól megcsipkedték. Amikor már engem is megtámadtak, először egy seprűvel próbáltam őket jobb belátásra bírni, de hasztalan. Az udvar „közbiztonsága” érdekében meg kellet hozni a végleges döntést: a kakasok az egyik hétvégén fazékban végezték.
Fifi egyedül maradt. Nagyon nem hiányozhatott neki két kukori, mert egész nap tollruháját rendezgette igen békésen, beborítva az udvart tollpihékkel, amitől szerteszét fehérlett minden, mint a behavazott mező. Kedves kis jószág volt, szívesen voltunk egymás társaságában. Hogy kedvében járjak, egy nagy lavórba vizet tettem ki neki, amiben naponta többször boldogan beletoccsant. Volt egy helyes kis szokása: összeszedte csőrébe az udvaron talált apró kavicsokat, csigákat, növényeket és vitte a lavórba. Ott egy darabig áztatgatta kincseit, majd, mint valami csónak szántotta a vizet a csőrével, átszűrte és a felesleg sugárban folyt ki kétoldalt, ami meg bent maradt jó étvággyal elcsócsálta. Fifi ekkor már régen több volt nekünk, mint lábasjószág a háznál: családtag lett.
Egyik vasárnap Monorra mentünk kisállat vásárra, ahol szebbnél szebb galambot, tyúkot, különféle baromfit, kisállatot láttunk. Arra gondoltam, talán most szerencsésebb leszek, és Fifinek sikerül játszótársat szereznem. Vettünk egy fehér kínai selyem tyúkot és egy fekete kakast hozzá. A kiskakas hamar összebarátkozott Fifivel, a fehér pipit sajnos valamilyen betegség révén pár nap alatt elvesztettük. Ettől kezdve a fekete kakas követte mindenhová a kacsát, együtt csipegettek, bújtak el a fenyőfa árnyékában a delelő nap melege elől, és ha tapsoltam, együtt szaladtak elő valahonnan a kert rejtekéből. Kicsit felvették egymás szokásait, Fifi például csirke módjára a kakassal - jól nevelt baromfihoz méltón - sötétedéskor az ólba vonult. Ha leguggoltam és széttártam a kezem, a „Ki jön a váramba?” kiabálásomra Fifi rohanva érkezett karjaim közé, hogy megszeretgethessem. Ha pedig ültem az udvaron, okos kis fejét rezegetve nyakát kinyújtotta az ölömbe és hagyta, hogy simogassam selymes, sárgásfehér hátát. Órákig el tudtam nézni, ahogy egy tócsában örömködik. Egyik alkalommal, mikor sötétedéskor kimentem hozzájuk, hogy bezárjam őket az ólba, egy óvatlan pillanatban Fifi a fejét bedugta a szoknyám alá, én meg ijedtemben nagyot kiáltottam. Bolondos egy jószág volt.
Minden este gondosan bezártam Fifi és a kis fekete kakas házát egy faajtóval, függönyként linóleumdarabbal leterítettem a bejáratukat, hogy huzatmentes, nyugodt éjszakájuk legyen. Nagyon büszke voltam, amikor először hallottam kukorékolni kakasunkat.
Téli reggel volt, amikor siettem kiengedni őket, hogy csipegethessenek az éjszaka hullott hó alól. Az udvaruk ajtaját nyitva találtam, a deszkaajtó oldalra dőlve, a friss hóban pedig rengeteg cipőnyom… Fifi és a fekete kakas eltűnt. Úgy éreztem tehetetlenségemben, fájdalmamban szétszakad a lelkem. Teljesen lemondtam már minden józan ésszel bíró reményről, amikor két nap múlva reggel Fifi sebes mellkassal megjelent az udvarban. Boldogan és aggódva öleltem magamhoz, rohantam vele a lakásba sérüléseit ellátni. Szerencsére hamar megerősödött, rendbejött, ismét a régi lett. Soha nem tudtam meg, hogy tán okos pofikájával lágyította-e meg a tolvaj szívét vagy annak lelkiismerete szólalt meg és visszadobta őt a zárt udvarunkba. Fekete kiskakasunk viszont soha nem került elő.
Kicsit később az állatmenhelyről, egy közép méretű keverék kan kutyát hoztunk haza a meglévő két házőrzőnk mellé. Természetesen Fifivel is megismerkedett, és pár napig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Ám az egyik délután Zsömle – az új kutyánk – Fifivel elkezdett játszani a maga módján: hol a mellénél, hol pedig a lábánál fogva cibálta, rángatta, húzta végig az udvaron. Én persze sikítozva, kiabálva siettem a tetthelyre és kaptam fel szegény kis tollas kedvencemet, aki csupa vér volt és az őt ért támadástól sokkos állapotba került. Rohantam vele az állatorvoshoz. Az orvos csodálkozott a kis jószág szelídségén és azon, hogy sérülései és az őt ért megrázkódtatás ellenére a kezemben hajlandó volt megnyugodni vizsgálat közben. Kitisztította a mellkasán tátongó sebet és megállapította, hogy Fifi lényegében ilyen könnyen megúszta a kalandot kisebb sérülésekkel és egy lábujjtöréssel.
 Fifi nyakkendővel
Ismét szerencsésnek éreztem magunkat, mert ez a kis törékeny állat túlélte ezt a támadást is. Amíg Fifi lábadozott, mindig ott totyogott mellettem a lakásban, mert az idő közben hidegre fordult, és nem akartam, hogy sebes mellkassal, törött lábujjal kint legyen. A folyton a sarkamban volt, mindenhová követett. Arra külön ügyelni kellett, nehogy kacsaúsztatónak nézze a fürdővizem. A konyhából is elmaradhatatlan volt vacsorakészítés közben, de kis rituálénkká vált a tv-nézés is. Én egy párnán ültem a földön, ő mellém telepedett, ölembe hajtotta fejét és úgy nézte a műsort.
Telt az idő és hamarosan társat kellett neki szereznem, visszaküldeni az udvarba. Állatorvosunktól tudtuk meg még a kezelés alkalmával, hogy Fifi fiú kacsa, így egy ismerőstől néhány nap múlva kértünk egy lányt. Amikor először megláttam az új jövevényt, teljesen elképedtem. Fénytelen fehér tollai voltak, lapos feje és a hangja a mint a repedt fazék... Meggyőződésem volt, hogy Fifi észre sem fogja venni ezt a csúfságot, kereshetek neki másik partnert. De szerencsére tévedtem. Amint megkapta élete párját, már nem szorult rá a velem való kommunikációra, de a tapsra azért hápogva előjött, mint régen, közelebb szaladt, sarkában Regivel – aki soha nem szelídült meg. Nekem kicsit hiányzott a napi kis meghitt együttlétünk, de tudtam azt is, hogy ez az élet rendje, Fifi éli a boldog kacsafiúk életét. A lavór persze kicsi lett a két kacsának, így tavasszal vettünk egy kis kerti tómedret a meggyfa alá. Csodálatos látvány volt, ahogy a fa virágszirmokkal telehintette maga körül az udvart az alatta lévő kacsaúsztatóval együtt, s Fifiék virágszirmokkal fodrozódó vízben lubickoltak. Az ifjú pár mindig együtt volt, és ahogy lenni szokott szépen gyülekeztek a kacsatojások az ólban, de pici kacsa valamiért sosem kelt ki belőlük.
Lassan elérkezett az újabb Húsvét. Úgy gondoltuk, hogy Fifi – jó kiállású kacsa legény lévén – szépen mutatna egy csokornyakkendővel. Kötöttem is egyet hosszú fehér nyakára, és a családommal már előre nevettünk az arra járók meglepetésén, ahogy a ház előtt elhaladva megpillantják az ünneplőbe öltözött kacsát. Csak Regi érzéseivel nem számoltunk! A csokornyakkendős Fifit idegen kacsának tekintette és menekült előle, Fifi persze utána, amiből rettentő nagy ricsaj lett. A fiatalurat így aztán hamar meg kellett szabadítottam díszétől és újra helyreállt az udvar békéje.
Ahogy múltak a hónapok, Fifi bak kacsa mivolta is úgy izmosodott. Először csak a két kiskutyát támadta meg, akik összeszorított combokkal álltak ijedten a verandán azt lesve, hogy Fifi merre van, merjenek-e kimenni az udvarra pisilni. Következő áldozat a párom lett. Amikor kilépett az udvarra Fifi előretartott fejjel nekiiramodott, elkapta a lábán a nadrágszárát. Ha sikerült időben szembefordulnunk vele, akkor nagyon mókásan, felemelte a fejét és elfordult, mintha csak véletlenül arra sétált volna. Fifi mellett nem unatkoztunk, az egész udvart mozgásban tartotta. Tudtam, sajnos ez nem mehet így sokáig.
Szüleim ismerőse szerencsére vállalta, hogy elviszi őket az udvarába, ahol több, hasonló háziszárnyassal éldegélhetnek együtt. A hozzám eljutott hírekből tudom, Fifin ismét elhatalmasodott egy idő után az uralkodni vágyás és végül egy másik vidéki ismerős udvarába kellett költöznie Regivel, ahol nagy természetű barátomat saját kis kacsaúsztatóval és hatalmas zöldudvarral várták.
Évek távlatából is hiányzik még Fifi, de megnyugodva gondolok rá és Regire, tudom, hogy jó helyük van, békében éldegélnek. Bár igazából nem szelídült házi kedvencé, de örülök annak az időnek, amit együtt tölthettünk, az emlékeknek, amik megmaradtak nekem.
B. Gabi
|
|
|
|
